Az előkészületek
Májusban voltam a férjemmel Olaszországban, és ebben a bejegyzésben az összes hasznos infót elárulom, ami a „repülős-magadnak szervezős” utazáshoz elengedhetetlen, hátha vannak még olyanok rajtam kívül, akik először utaznak repülővel.
A repülőjegyeket még márciusban foglaltam a wizzair oldalán, amit különösebben nem szeretnék részletezni, a kezelő felület teljesen egyértelmű, még egy spániel is ki tud igazodni rajta… Jönnek a lépések szépen egymás után. Kiválasztod az úticélt, az időpontot, megadod az adataidat, kiválaszthatod, hogy hova szeretnél ülni, stb. Ha semmilyen extra igényed nincs a repülés alatt (pl. nincsenek extrém hosszú lábaid vagy nem utazol pici babával) akkor igazából teljesen mindegy, hogy hova foglalod az ülőhelyet. Saját tapasztalat viszont, hogy a 20-22. sor egy Airbus A320-as esetében nem a legjobb választás, ugyanis a 21. sor pont a szárny mellett van, ami a kilátás és a hangos turbina miatt sem a legjobb választás.
Ha megvagy a foglalással, még eldöntheted, hogy kéred-e az online check in szolgáltatást vagy sem, de én előszeretettel ajánlom. Előre kinyomtatod a beszállókártyát és a reptéren már nem lesz semmi tennivalód a biztonsági ellenőrzést kivéve.
A repülőtéren
Az indulás előtti egy-két hétben nagyon sok infót próbáltam begyűjteni a netről, hogy hogyan zajlanak a dolgok a reptéren, merre kell menni becsekkolni és hasonlók. De őszintén: nem nagyon találtam ilyet.
Ha megérkezel a 2B-re a főbejárattal szemben vannak a check in pultok, amit neked már meg se kell nézni, hiszen (elvileg) van kinyomtatott beszállókártyád. Ha még minden előtt szeretnél elmenni wc-re, akkor a bejárattól jobbra van egy mozgólépcső, azon felmész, és ott lesznek a mosdók. Habár én inkább megvárnám a későbbi lehetőségeket, hiszen az az a mosdó, amit boldog-boldogtalan használhat, olyan is, aki nem utazik, és ennek bizony meg van a látszata… De vissza a főbejárathoz. A mozgólépcső alatt a hölgyike már vár téged és a csomagodat a biztonsági ellenőrzésre. Itt el fogják kérni a beszállókártyádat, megnézik, majd visszaadják. Akár a wizzair, akár a Ferihegy honlapján (bud.hu) olvasható, hogy miket és hogyan lehet felvinni a gépre, ezeket a dolgokat célszerű a csomagod tetejére pakolni, hogy az ellenőrzésnél hamar bele tudd tenni a tálcába. Külön kell majd pakolni a laptopot, a folyadékot tartalmazó zacskókat, övet, csatot vagy bármit, ami fémet tartalmaz, mobilt, tabletet, stb. Érdemes odafigyelni arra is, hogy a zsebed ne legyen teletömködve minden vacakkal, akár csak papírzsepivel is, mert be fog csipogni a kapu!!! Ha megvolt az ellenőrzés, gyorsan szedd össze a cuccaidat a tálcákból és már mehetsz is tovább. Ekkor jutottál be az úgynevezett „tranzit”-ba, ahol jó pénzért vásárolhatsz minden féle földi jót, amit már felvihetsz a gépre is büntetlenül. Tájékoztató adat, hogy a legolcsóbb fél literes ásványvíz 3 euró.
És ha már közeleg a beszállásod pillanata érdemes figyelgetni a kijelzőket, hogy melyik kapuhoz kell majd menned, hiszen a hangos bemondót lehet, hogy nem fogod érteni vagy nem figyelsz éppen vagy valami… Amúgy minden szuperül ki van táblázva, hogy merre-meddig, szóval tutira nem lehet eltévedni. Amikor odaérsz a géped indulási kapujához, még egy pillantást fognak vetni a beszállókártyádra, itt kérik majd az igazolványodat is, úgyhogy érdemes előkészíteni ezeket. A kapu előtt valószínűleg sokat kell majd várakozni és nagy tömeg lesz, de nem érdemes tolakodni, meg lökdösődni, hiszen mindenkinek van foglalt ülőhelye, szóval senki nem fog lemaradni a gépről…
A felszálláskor a légi utaskísérő még utoljára megnézi a beszállókártyát, majd megkeresheted a helyed és élvezheted az utazást.
A repülőn
Felszálláskor a személyzet elmondja a hasznos információkat a legénységről és az útról, majd bemutatót tartanak a biztonsági felszerelések használatáról. Amikor pedig már megfelelő magasságban van a gép, jöhetnek a kaják-piák és egyéb ajándéktárgyak, amit a stewardess-ek szolgálnak fel. Ezeknek az ára nagyjából megegyezik a tranzit-ban vásárolható dolgok árával (egy csirkemelles szendvics pl. 4-5 euró).
Bari (ejtsd „Bári”)
Legjobb javaslatom: leszállás után kövesd a tömeget! De tényleg. Mondjuk sokfelé nem is nagyon lehet menni, de aki leszáll, az úgy is ki akar jutni a reptérről és nagy eséllyel olyanok utaznak többségben, akik már ismerik a járást… Ez egészen addig működik, amíg eléred a mosdókat. Ott könnyíthetsz egyet magadon; a hölgyek balra az urak jobbra. A férfi wc nem tudom milyen, de kedves hölgyek: ne lepődjetek meg, a wc ülőke hiánycikk egész Olaszországban. Na de vissza a reptérre. A mosdók után egy aulába érkezünk, ahol át lehet venni a feladott csomagjainkat, azonban ha ilyen nincs, akkor rögtön dobjunk egy balost, át a zebrán, majd le a metróhoz. A metró kb. úgy van időzítve, hogy amikor gépek érkeznek a reptérre, nem sokkal utána jön a metró, szóval nincs idő sokat vacakolni. Ahogy lemegyünk a lépcsőn, egy pult mögött ülő hölgy tud nekünk segíteni jegyet venni, ha egyedül nem boldogulunk a géppel. A jegy ára 5 euró/fő, a személyzet beszél angolul, ami egyébként az olaszok többségéről nem mondható el. De erről majd később bővebben. Szóval a metró. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint a hazai metrókat, inkább, mint egy elővárosi vonatot, ami pl. a Budapest-Siófok útvonalon jár. Vagy Esztergom felé azt hiszem. Egyébként az út Bari központjába a reptérről kb. 15 perc, a jegyedet Bari-Centrale („Bári Csentrále”) állomásig kell kérned. Vagyis hát hülyeséget beszélek; mi odáig kértük, hiszen a szállás, amit a booking.com-on foglaltunk, az a központban volt.
Ahogy feljövünk a metróból az első amit meglátunk egy hatalmas körforgalom, a közepén egy szökőkúttal. Egész szép darab, körülötte pálmafák… Jól néz ki. A metrótól balra lévő épület aljában egy McDonald’s van, az utcában kicsit föntebb egy Burger King, szóval, aki éhes, az bedobhat egy szenyót. A kínálat egyébként nagyjából megegyezik a hazaival, egy két különlegességük van pluszba. Szóval balra a meki, jobbra a vasút állomás, szemben pedig egy „Tourinform” szerű kis pavilon, de abban a három napban, amíg ott voltunk, sose találtuk nyitva. Tehát a szálláshoz egyenesen kellett elindulni, végig a vasútállomás oldalában. Itt jegyezném meg, hogy az olaszok közlekedési stílusa, hát, hogy is mondjam… olyan, mint a filmekben. Arról, hogy átengednek az úton, még csak ne is álmodj! Az autósok türelmetlenek, folyamatosan nyomják a dudát, de a gyalogosok is egyszer csak fogják magukat, és keresztbe-kasul átvágnak az úttesten… Szóval enyhén szólva is ÉRDEKES. A szállásunkhoz tehát elindultunk egyenesen, majd a megfelelő utcán lefordultunk balra, és mikor már azt hittük, hogy mindent láttunk, kiderült, hogy az olasz házszámozás sem olyan, mint itthon. Nincs páros és páratlan oldal, a házak számozása folytatólagos. Elkezdődik eggyel, mellette a kettő, három, stb… aztán ahol vége az utcának, ott megfordul, és a túloldalon folytatja tovább pl. 45, 46, 47… Mire rájöttünk… kavartunk egy kicsit. No de megtaláltunk a házszámot, becsöngettünk a kaputelefonon, és vártunk. És vártunk, és vártunk. Majd a postás fiú beengedett minket a lépcsőházba, én meg kis naivan elkezdtem tőle angolul megkérdezni, hogy hol találjuk a Guesthouse-t, mutatom neki a telefonomra lementett foglalást is (egyébként mind a wizzair, mind a booking.com applikációját melegen ajánlom), de semmi. Mintha a süket fallal beszélgettem volna, szegény csak nézett rám. Mondom neki még egyszer, lassabban „Guesthouse”, mire Ő: „Aaaa, secundo”… Legalább is ennyit értettem belőle, a többi olasz rizsát már nem… Úgyhogy elindultunk a második emeletre.( Itt tenném hozzá, hogy nagy általánosságban Bariban büdös volt és büdösek voltak az emberek. Vagy a pöce szagot lehetett érezni sok helyen, vagy azt, hogy a testszagukat irdatlan mennyiségű kölnivel próbálják elnyomni.) Szóval a második emelet: 4 ajtó szintenként, de a guesthouse sehol nem volt kitáblázva. A másodikon csak az egyik ajtóra volt kiírva, hogy az XY rádióállomás irodája. Úgyhogy mentünk fentebb, hátha a postás még sem tudta jól. A hetedik környékén kiszállt a barátunk a liftből, majd megvető pillantások és mutogatások közepette közölte velünk, hogy „SECUNDO!!!”. Oké aranyom, de a secundo-n nem volt semmi ilyesmi… Na nem baj, vissza. Próba szerencse, bekopogtattunk a rádióállomáshoz, hátha ott beszél valaki angolul, aki útba igazít. Eddigre persze már rendesen levert minket a víz, hogy eljöttünk idáig, a szállásunk sehol, hol töltjük az éjszakát, meg amúgy is, az a szutykos booking.com hova küldött minket-még jó, hogy nem kellett előre fizetni… Közben kinyitották az ajtót, a fiatalembernek is illedelmes angolsággal elmondom és elmutogatom, hogy mit keresünk, majd közölte, hogy „first floor”. Na csodás, ha bár nem volt bőbeszédű, de egyértelmű választ adott. Legyalogoltunk az első emeletre és kb. zsákbamacskásat játszottunk, hiszen a 4 ajtóból egyiken sem volt semmi infó. Így hát elkezdtünk szépen sorba bekopogni mindegyiken, majd természetesen az utolsón kiszólt egy női hang: olaszul. Megint elővettem az angolomat, mondom, hogy kik vagyunk, mit akarunk… Majd olaszul mormogott valamit az ajtó túloldalán. Én megint angolul, ő megint olaszul, mikor kedves párom benyögte, hogy „We are tourists”. „Aaaa, tourist”, hallottuk bentről, majd nyílt az ajtó és egy idős nénike nézett ki a résen (akiről egyébként később kiderült, hogy szintén vendég volt). Mutatom neki a telefonom, mondom, hogy mit keresek, angolul persze, mert olaszul nem tudok, ő meg csak olaszul, szóval átváltottunk activity-re, hoz telefonszámot, hívjam fel, várjak, majd elment. Mire visszaért a számmal kinyílt a hármas színpad is, majd egy fiatalabb hölgyike még az enyémnél is gyengébb angolsággal kérdezte meg, hogy a guesthouse-t keressük-e? Na, helyben voltunk, adategyeztetés, én vagyok én, menjünk utána, mutatja a szobát. Ami mellesleg közelében nem volt a képeken láthatónak, nem volt rossz, de azért nem erre számított az ember. Finoman szólva is elég egyszerű volt. A legnagyobb meglepetést az EU szabvány 220-as aljzatok okozták, ami tutira nem olyan, mint amit itthon használunk; kb. meg kell erőszakolni a dugaszt, hogy bele menjen a konnektorba és ugyanez, amikor ki akarod húzni… Plusz elég zavaró volt a „van wifi-nincs wifi-keresem a jelet, de nem találom”játék… Na de a szálláshelyről ennyit, akit valamilyen infó érdekel, szívesen válaszolok a kérdésekre.
Tehát lepakoltunk, majd a nyakunkba vettük a várost. Bari nem az a tipikus szép város, a régi városrész, ami a tengerhez közel esik még csak-csak, de a bentebb eső utcák és részek inkább a szocreál hangulatot idézik. De nem is ez a lényeg, 10 perc sétával lent voltunk a tengerparton. Végig kis kiülők padokkal a parton, ez a „lungomare”, ami szabad fordításban kb. parti sétányt jelent.
Nagyon hangulatos, szépen belátni az egész tengerpartot, fúj a szél, de nem a kellemetlen módon, hanem olyan jólesően. A sétányon kis lépcsők teszik lehetővé, hogy megtapogasd a tengert, de ezeket nem ajánlom, mert a legtöbbet nyilvános illemhelynek használják… Ahogy sétálunk a kikötő felé, előbukkannak a turisták pénztárcáját megcsapolni vágyó hop on-hop off buszok, vagy a kétszemélyes riksák, amit egy órára 25 euróért lehet kibérelni – személyenként. Fentebb haladva a parton a halpiacot láthatjuk, persze ha valaki elég korán érkezik – délután már csak a maradványok vannak ott. És ott vannak a piac mellett a kis ladikok, amik tök egyformák, mégis minden halász tudja, hogy melyik kié. Bámulatos.
A tengerparttól pici sétával elérhetünk a Szent Miklós Bazilikához (San Nicola Basilica), melyben a püspök maradványait lehet megcsodálni – belépőjegyet nem szednek. A bazilika előtti téren árusok tucatjai nőnek ki a földből szempillantás alatt és próbálnak rábeszélni, hogy neked már pedig szükséged van egy selfi bot-ra vagy ha épp esik az eső, akkor egy összecsukható esernyőre. De szerintem bármit kérsz tőlük, két percen belül meghozzák neked. Összetéveszthetetlenek, legtöbbjük indiai bevándorló. Ránézésből. Persze nem akarok ítélkezni.
Barinak ez a része már elég pofás, kaphatunk egy kis ízelítőt a hangulatos, kis sikátorszerű utcácskákból.
Innen nem messze van a hajókikötő, ahol a nagy óceánjárók mellett a kompok is táboroznak.
Innen átsétáltunk a várba, ami szintén csak pár utcányira volt. A belépőjegy 3 euró volt fejenként, szóval nem egy nagy összeg. Mondjuk a látvány engem nem ragadott nagyon magával; maga az épület szép volt, viszont a kiállított tárgyak többsége kőszobrokból állt. Volt egy fotó tárlat is, ami a vár történetét mutatta be, illetve egy interaktív szoba, ahol angol nyelven vetítették le, hogy a vár a történelem során hogyan változott. Ezek már érdekesek voltak. Viszont!!! A wc-n rendesen meglepődtünk:
Szerintem a kép magáért beszél. Azért itthon ilyet nem látni…
A sétától megfáradtan a szállásunkhoz visszafelé gondoltuk, hogy veszünk valahol ásványvizet meg valami vacsorának valót. Hát kb. lejártuk a lábunkat, mire találtunk egy Spar-t, ami zárva volt, és egy valamilyen kisboltot, ahol be tudtunk vásárolni. Ez a kettő élelmiszer bolt volt egész Pugliában, amit a három nap alatt láttunk. De komolyan; az olaszok nem főznek otthon??? Hát, lehet, hogy tényleg nem. Minden esetre ilyet, hogy májkrém konzerv vagy hasonló még csak ne is keressetek. Ilyen-olyan halkonzerv az dögivel, de ezzel ki is fújt a választék. Viszont a bevásárlószatyrot ingyen adják, és nem spórolnak vele! A bolt linkjét itt találjátok.
Másnap reggel azzal a kis kártyával, amit a bejelentkezésnél kaptunk mehettünk le a szomszédos Piazza Grande nevű kis kávézóba, ahol a szállás árában foglaltak szerint járt az olasz reggeli. Ez egy croissant-t, egy kávét vagy teát és egy pohár gyümölcslevet tartalmazott. Nem mondom, hogy degeszre ettem magam, de igazából elég volt, és ha megnézzük az olaszok alkatát: alig találunk 1-2 túlsúlyos egyént közöttük, ami a fentiek értelmében logikus is…
Polignano A Mare
Reggeli után átvonatoztunk Polignano A Mare-be. Ez és Bari; ég és föld a kettő. Polignano egy igazi turistaparadicsom. Friss, tiszta, tengerparti levegő, sziklás part mindenhol, szűk kisutcák, a Balatonon már jól megszokott hűtő mágnes/kulcstartó/képeslap árusító butikok… Jajj, egyszerűen nem lehet nem imádni! Bari és Polignano között a vonatút kb. 20 perc, a vasútállomásról a tengerpartig a séta kb. 10 perc.
A tengerpart tele van hangulatos kis erkélyekkel, ahonnan a kis sikátorokon keresztül újabb hangulatos kis erkélyekre lehet kijutni. Az egyik ilyen erkélyen találkoztunk egy bácsival, amolyan utcazenész féle volt, valamelyest még angolul is beszélt, megkérdezte honnan jöttünk, hogy hívnak, majd leültetett maga mellé, és kaptam egy személyre szóló zenét. Nagyon kedves volt.
Később ugyanezen az erkélyen lévő ristorante-ban ettünk egy eredeti olasz pizzát, sok feltéttel és vékony tésztával. Nem csalódtam. Amúgy a pizza árak 6 és 10 euró között mozognak. Annak, aki nagyon sok költőpénzzel utazik, tudom javasolni a Grotta Palazzese nevű hotel/éttermet, ami az egyik parti sziklában működik, közvetlenül a tenger felett. Iszonyat hangulatos, gyönyörű a kilátás, viszont ha csak annyit mondok, hogy az előételek 58 euró körül mozognak… akkor azt hiszem mindent elárultam. Természetesen oda nem mentünk be.
Az egész napos városnézés után kicsit elcsigázottan tértünk vissza a szálláshelyünkre, hiszen másnap indult vissza a repülőnk. A kijelentkezés annyiból állt, bennhagytuk a kulcsot a zárban, se puszi, se pá, már mehettünk is. A reptéren szintén az olaszok megszokott lazasága fogadott; nem kell nagy ellenőrzésekre számítani a biztonsági kapuknál, a felszálláskor nem kértek se igazolványt, se semmit…
A repülő út sima volt, a tervezettnél 25 perccel hamarabb landoltunk Ferihegyen. Mindent összevetve szuper kis kirándulás volt, bármikor visszamennék.
